numero7

Áttelelő Nap - Acsai Roland

A meglepetések és ellentmondások könyve. Első olvasásra modern, mai napok, sőt a hétköznapok világa: természeti képek, évszakok múlása – idő múlása –, életek múlása, gyermekek születése, növekedése, virágok, madarak – rengeteg madár! –, tehát: hétköznapjaink. És ellenpontként mindez a világirodalom klasszikus formáiban. De nem azért, hogy a forma a hétköznapiságot a klasszikus hímporral fenségesebbé tegye. Nem. Hanem azért, mert Acsai Roland művelt és érzékeny költő, és folytatja a huszadik század közepe tájt indult áramlatot, amelynek célja az volt, hogy a formabontó, harsány, szabadverses avantgárddal szemben a fenyegető kort megpróbálja a renddel, a formával megzabolázni. Radnóti mondja: „A valóság, mint megrepedt cserép, / nem tart már formát, és csak arra vár, / hogy szétdobhassa rossz szilánkjait. / Mi lesz most azzal, aki míg csak él, / amíg csak élhet, formában beszél / s arról, mi van, - ítélni így tanít. ” És írta, írta klasszikus formákban eklogáit, leveleit, még utolsó verseit is. Mindenkinek az életében történik valami olyan, mégha nem is tragédia, ami letöri, megfosztja erejétől, életkedvétől. Acsai korábbi köteteiből tudjuk, hogy traumákon ő is átesett. De átsegítette magát – átsegítették őt a megtartó formák. Ahogy – hazát váltva – Balla Zsófiát is, akit a nyolcvanas években a szonett tart egyben: „Szonettet írni, mint a szék, olyan most, / a karfa és a támla egybefog. ” És Acsai is megírja a maga szonettjeit. A huszadik század végén pedig a korszak kiemelkedő nagysága, Orbán Ottó megszólítja nagy elődjét, Arany Jánost: „Mi hát a költészet, mesterek közt mester, / zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel, /mire illik rá ugyanúgy a mérték, / ahogy azt a régi mesterek kimérték…” – felező tizenkettesekben, Arany kedvelt ritmusában, epikus magyar mértékben. És Acsai Roland megmutatja, mire illik rá a mérték, a forma: a hétköznapok monotóniájára, hogy megszépítse, egyénítse, hogy csak az övé lehessen, hogy a szépség igényéről rá lehessen ismerni. És mindezt nem akadémikus merevségbe dermedve teszi, hanem játszik is: megújít formákat, rímessé tesz rímtelen verseket, és rímeiben ott bujkál még a humor is: „Minden szava jászol. / ’Játszol velem? ’ – kérdi. ’Hát persze. ’/ És vele játszol. ” Ebből a játékból még fonatos rímet is létrehoz (ritka díszítmény: Adytól ismerjük). Peregnek ujján a ritmusok: a Csokonai kedvelte ionicus a minore-t önmagával is, de egy szótaggal rövidebb alakjával, az anapesztussal is párba állítja. Ezt a sok formai ragyogást olykor elhomályosítják a múlás szürke gondolatai: „Ha elolvadna mindaz, mit úgy hívunk, való,/ örökre megmaradna a fehér hóbogyó. ” Maradjon meg velünk, fehér hóbogyóként, ez a tiszta csillogású kötet. Szepes Erika ..

Acsai Roland Parnasszus Könyvek